Csobot Adél
kismamanaplója

2018.09.06.

2. rész - "Köszönet és hála ezért a gyönyörű gyermekért, aki minket választott!"

Ahogy nincs két egyforma terhesség, úgy két egyforma szülés sem. És én pont ezzel a gondolattal készültem erre a csodálatos élményre.

De, hogy ennyire más lesz, arra azt hiszem nem voltam felkészülve. Mert az oké, hogy más lesz minden, de valahogy úgy voltam vele, hogy mégis csak megéltem már egy várandósságot, szültem már egy gyereket: tudom, hogy mikor, mire kell figyelni, ismerem már jól a testem, a jeleket, ismerem azokat a fájásokat, amelyek már valóban azok a fájások.

Most már tudom: ez nem ilyen egyszerű.

Fájások. Azok a huncut fájások! :-) Igencsak sokszor sikerült engem becsapniuk. Már hetekkel a kiírt időpont előtt voltak arra utaló jelek, hogy hamarosan elérkezik a pillanat: indulni kell! Én szentül hittem, hogy a második kisbabám sokkal előbb fog érkezni, mint ahogyan azt a gép kiszámolta. Emiatt persze már jó korán el is készült a kis bőröndöm. Jósló fájások, pocakkeményedés, feszülés. Hol étteremben, vacsora közben, hol vásárláskor, hol pedig, amikor Nátánnal sétáltunk érkezett egy fájás, amiről azt gondoltuk, ez most már tényleg az. De nem az volt.

Az utolsó másfél hétben minden este úgy feküdtem le, lehet, hogy ez az utolsó éjszakánk hármasban. Arról már nem is beszélve, hogy amikor Bence négy napot Kölnben töltött a munkája miatt, a szülés előtti héten, szinte mindennap éreztem valamit, ami miatt szívem szerint hazahívtam volna. Azon a négy estén minden alkalommal imába foglaltam, hogy nem szeretnék Bencus nélkül szülni, mert nagyon fontos nekem az ő jelenléte és bíztam benne, hogy ezzel a kisfiam sincs másként.

És hogy még tetézzem a dolgot: el tudjátok képzelni az arcom, amikor az én imádott orvosom közli velem, hogy egy hét vitorlázásra indul a szülés előtt két héttel? :-) Biztos jót nevettetek volna azon a rémült arcon:-) Most már én is jót nevetek rajta, meg úgy az egész várakozáson, ami megelőzte a nagy napot, de akkor, ezeken a napokon nagyon féltem!

Szülés. Amitől szintén féltem, hiszen egyszer már átéltem és pontosan tudtam mi vár rám! Akarva akaratlanul arra a fájdalomra gondoltam, viszont azt elhatároztam, hogy sokkal tudatosabb leszek, sokkal jobban szeretnék majd koncentrálni, figyelni magamra, de legfőképp a babámra.

A fájások elindultak, Bencussal és anyukámmal bementünk a kórházba, viszont nem voltak elég rendszeresek, sem elég erősek, sem elég hosszúak. Ekkor kezdődött el a hosszú-hosszú várakozás, mialatt én megettem a világ összes csokiját és szőlőcukrát. Lesétáltam legalább 5 kilométert, elkészült rólam ezer fotó a korházi köntösben, na meg Bencusról, ahogy a szülőágyon pózol. :-) Táncoltunk romantikusan, nevettünk hangosan és volt olyan is, hogy csak némán feküdtünk egymás mellett az ágyon. Több óra eltelte után élesedett a helyzet, viszont mellettem volt a két legnagyobb támaszom, akik bármire képesek voltak. Bence, ha kellett masszírozott, ha kellett vizet hozott, s ha ezek közül éppen egyiket sem, akkor egyszerűen csak ott volt, jelen volt, és energiát adott minden pillanatban.

Ahogy abban a pillanatban is, amikor életet adtam másodjára és megszületett Ádin. Elképesztő érzés volt! Olyan, mintha nem is evilági lett volna, maga a csoda!

És én ezért a csodáért mérhetetlenül hálás voltam! Emlékszem, hogy az első gondolatom és az első mondatom is a köszönöm volt.

Köszönet és hála ezért a gyönyörű gyermekért, aki minket választott! Nátán mellett most már Ádin is beragyogja minden egyes napunkat, annak ellenére is, hogy ő is, én is, Bence is hihetetlenül keveset alszuuuuuuuuuuuuuunk….…


Korábbi bejegyzések: